My personal story

I: Oké. Hát akkor beszéljünk arról a, ami, amikor így...

R: Hát, ami, ami, aminek úgy, hogy mondjam, most, most látom jelentőségét tizenhárom év távlatából, mert tizenhárom éves a kisfiam, hát az, hogy nő vagyok, az egy önmagába egy csodálatos dolog. Tehát nekem minden álmom az volt, azér, mikor úgy beért a fejem lágya, így fogalmazok, mert ez nem egy korhoz kötött dolog, mert bár azt mondják, hogy egy tizennyolcéves ember az felnőtt, de én erre azt mondom, hogy ez nem biztos, mert az agya dönti el, hogy a gondolkodása, hogy ő most felnőtté vált, vagy nem, és nekem mindig az volt az álmom, hogy legyen egy gyermekem, aki egészséges, tehát beteg gyereket semmiképpen sem… tehát hogy ha előre tudni, hogy a gyerek éppen a magzati korában, vagy kicsit később kiderül, hogy nem lesz egészséges, akkor nem tartottam volna meg, mert azt mondom, hogy nem, nem akarom, hogy ugyanazt átélje, amit én, holott én egy abortuszellenes vagyok, ezt hozzá kell tegyem, és azt mondom, hogy nem szabad egy gyermeket, az életét elvenni, vagy a, a kiinduló életet, vagy a magzati életet, mer’ az már akkor is egy élet, de abban az esetben, amikor igenis probléma lenne, akkor, akkor ezzel egyetértek. És, hát nekem mivel ez volt a vágyam, aztán ebből kifolyólag annyiból voltak problémáim, hogy lánykoromban nekem menzesszel voltak problémák, egy hónapba háromszor jött meg, nagyon sokat jártam orvoshoz is, úgymond gyereknőgyógyászhoz is, felnőtt-nőgyógyászhoz is, problémát nem találták, nem tudták az okot, hogy miért, aztán nagyon sok fajta gyógyszerrel kísérleteztek, aztán a végül is a leggyengébb fogamzásgátlót fölírták, hogy az majd beállítja a 28 napos ciklust, nem tudnak mást kitalálni. Hát ebből kifolyólag voltak olyan félelmeim, hogy jó, hát én gyermeket szeretnék, na de hát ahhoz ugye a gyógyszert abba kell hagyni, na most semmi garancia nincsen arra, hogy én abbahagyom a gyógyszert, annak ki kell ürülni ugye a szervezetből, hogy én utána rögtön teherbe tudok esni, vagy Isten ne adja, hát megint jön a nem várt menzesz, ugye, és akkor nem lesz rá lehetőség. Tehát azér’ ezzel a… nem is félelemmel, hanem ezzel a problémával úgy nekiindultam a dolognak, hogy de én annyira szeretném, és hál' Istennek, ha én bármit akartam, ha nagyon akartam, annak össze kellett jönnie. És nagyon nagy szerencsém volt, megismertem a jelenlegi férjemet… barátnőmnél egy, egy… nem tudom már, hogy névnap vagy születésnap, valami alkalom folytán, ő is ott volt, hát én őt nem is vettem komolyan akkor, sőt egyáltalán nem, mer’ azér’ van köztünk korkülönbség elég szépen… úgyhogy, jó, havernak jó, és tovább nem, de aztán ez a barátság ez úgy mindig, részemről egy darabig barátság maradt, és én nem vettem komolyan, aztán telt-múlt az idő, és valahogy mégis, úgy mondom, megtört a jég, hogy azt mondtam, hogy nem érdekel, hogy most ő idősebb, hát, ő bebizonyította, hogy ő milyen, ő egy szeretetre méltó, egy, egy odafigyelő ember, és a másik az, hogy őneki is van valamilyen egészségügyi problémája, és úgy voltam vele, hogy nem lesz mit egymás szemére hányni. És ezért eldöntöttem, hogy jó, hát próbáljuk meg, és hát én voltam az az egyén, aki odaállt elé, hogy de én szeretnék egy gyermeket, és mondd meg, hogy te akarod, vagy nem, mert ha nem, akkor én keresek erre olyat, aki szeretné. Ez lehet, hogy furcsán hangzik egy nő szájából, de nekem mivel ez volt az álmom, ezért én ezt minden áron véghez akartam vinni. Ő akkor azt mondta, hogy gondolkodik rajta egy hónapot, mert ugye őneki az előző házasságából már van egy lánya, de neki sajnos az első felesége meghalt, tehát végül is ő már ezzel a téren, gyereknevelés téren tapasztaltabb volt, tehát már volt egy kiindulópont, ami nekem nem. De aztán ő is úgy elhatározta magát, hogy jó, hát akkor nem azér, mert én szeretném, hát akkor legyen egy gyermekünk, és hát szerencsém volt (fia neve)-vel, hogy így mondjam, mert februárban abbahagytam a gyógyszer szedését és április 6-án meg már úgy mentem vissza, hogy hathetes terhes voltam. Szóval, ez maga a csoda, én azt mondom, ilyen feltételek mellett, amin, amit ugye elmeséltem, én nagyon-nagyon boldog voltam, én mentem az orvoshoz, én azt mondtam, hogy én mindent elkövetek, hogy az a gyerek egészséges maradjon, nagyon kérem arra, hogy ő legyen őszinte, ne titkolja azt se el, ha baj van, de ne abból induljon ki, hogy engem lát, és látja a problémáimat, és akkor esetleg lebeszél a szülésről, mer’ azt mondtam akkor, hogy ha ilyet az orvos kiejt a száján, akkor nem arról van, szól a dolog, hogy nem hiszek ennek, neki amit mond, hanem elmegyek három-négy orvoshoz is, hogyha három-négy ugyanezt mondja, akkor tényleg azér’ mondja, mer probléma van, és nem azér’ mer az állapotomból kifolyólag le akar beszélni a dologról. Hát én nagyon boldog voltam. Én úgy, úgy, hogy mondjam, kicsit úgy… nem féltem az egésztől, hanem olyan kis ravaszdi módon úgy voltam vele, hogy nem fogom én szétkürtölni a világnak, hogy mi van, majd amikor kezd látszani a dolog, majd akkor a szüleim elé odaállok és elmondom, hogy milyen boldogság elé nézek. Hát és voltam négyhónapos terhes, soha nem fogom elfelejteni, nem volt semmi problémám a terhesség alatt, mentem apukámhoz haza. Mivel egy vékony alkatú vagyok, én úgy gondoltam, hogy amit én látok, azt más is észreveszi, főleg olyan, aki engem nem lát mondjuk napi szinten, nem találkozunk. Anyu, ő már ő érdeklődött, hogy olyan furcsa vagyok, olyan más vagyok, én úgy mosolyogtam, úgy nem tettem semmiféle megjegyzést, apukámmal is úgy beszélgetek és úgy spontán kijött belőlem, hogy "Apu, nem veszel észre valamit?" "Nem, kislányom, mit kellene észrevennem?" És akkor mondtam neki, hogy "Apu, mondom, kisbabám lesz." És hát apu megszólalni nem tudott. Hát aztán utólag kiderült, hogy amikor én még ott voltam, akkor ő csak azt mondta, hogy "Lány, hát tudod te, hogy mit vállalsz? Átgondoltad te ezt?" Mondom, "Igen, tudom." Aztán utólag volt egy barátja, aki végül is nem messze lakott tőlünk, körülbelül öt házzal, szaladt oda a (férfi név)-hez, úgy hívták az illetőt. Aputól jóval fiatalabb volt, hogy "Képzeld el, (férfi név), mi történt! Hát, hát ez a lány, hát gyereket akar szülni, hát egyáltalán tisztában van ez ő, vele, hogy ő mit vállalt? Meg nem csak az, hogy megszülni, hát azt fel is kell nevelni, hát egy csomó nehézségek elé néz, hát az ő állapotába ezt..." Szóval az apukám nem nézte ezt ki belőlem, hogy ez nekem sikerül, de tudta, ismert ugye, hogy engem erről lebeszélni nem fog, mert, mert csak annak sikerült volna, hogy ha tényleg bebizonyosodik, hogy a gyermek nem egészséges, különben nem. Hát aztán utána nekem ezt a témát úgy nem feszegette, úgy rájött, hogy értelmetlen lenne ezt, tehát meg már abba a korba eleve, de most ő, mit tudom én, kéthónapos terhesen megtudja, hogy nekem baba lesz, akkor sem hagyom magam befolyásolni, hogy én elvetessem, mert ő mondta. Valahol azér’ mindig egy önfejű voltam e téren, és nem hagytam befolyásolni magam. Én rendszeresen jártam az orvoshoz úgy, ahogy mások, havi egy alkalommal. Nagyon boldog voltam, nagyon sokat híztam: 33 kiló hát egy gyerekkel, az valami rettenet. Azt mondtam, hogy enyém a világ és, és tényleg vártam, hogy teljenek a napok és kíváncsi voltam, hogy ki is az a marslakócska, aki a hasamba van, vagy most bárminek is fogalmazom, mert én már mondtam neki mindent, mert minden ultrahangon úgy volt, hogy nem tudtuk a nemét. Tehát mindig a fenekét mutatta és nem lehetett megállapítani, hogy fiú, vagy lány, és már zsákbababának hívtam, meg beszélgettem hozzá terhesség alatt. Csodálatos dolog volt, én azt mondom, hogy aki nem szült, az nem tudja, hogy miről beszélek, vagy egyáltalán, nem csak maga a szülés, hanem az a kilenc hónap. Tehát én, én azt mondtam, én a mai napig azt mondom, hogy terhesnek a legjobb lenni a világon, és ez az a különbség, ami a nő és a férfi között, amióta világ a világ, ez mindig meg is lesz, hogy erre a dologra csak a nő képes, és ezen ne is akarjon semmiféle tudomány, vagy semmiféle orvosi beavatkozásokkal változtatni bárki is, mert ez, ezért érdemes, úgy gondolom, nőnek lenni, mert ezt a dolgot a férfiak soha nem fogják megtudni, hogy én miről beszélek, de nem is kell, hogy tudják. Hát letelt a kilenc hónap. Én az utolsó pillanatig azt mondtam, hogy én nem fekszek be azér’ a kórházba, mert én most szülni fogok. Majd ha ott lesz az idő és érzem, hogy valami van, akkor úgyis megyek és, és úgyis megtörténik, aminek meg kell történnie, az a gyerek, az meg fog születni. Na most ez egy érdekes szituáció, mert a kisfiammal december 31-re voltam kiírva. December 29-én be kellett mennem az orvoshoz egy ultrahang vizsgálatra. Ő már hetekkel előtte halogatta, hogy ő majd megvizsgál, és aztán érdekes mód visszavittem az ultrahangos papírt és mondta, hogy hát jó, akkor ő megvizsgál. Gondoltam magamba, hogy na, ebből szülés lesz, mert azért a barátnőim, az ismerősök körébe, akit már így utolsó napokba megvizsgáltak, ott igencsak beindult a szülés. Hát ez másnap hajnalba be is következett, hogy nekem menni kellett szülni, én nagy boldogan mentem. Kétperces fájásokkal be is értem a kórházba. Férjem kérdezte tőlem, hogy "Nagyon fáj?" "Á, nem, nem fáj ez, nem fáj." (nevetés) Közbe nagyon fájt, de hát az embernek tűrni kell, én nem az a típus voltam, aki elkezdett jajgatni, meg jajveszékelni, meg "Úristen, most mi lesz?" És olyan jót nevettem, mert a betegfelvételin, mikor beértünk, a nővérke nem akarta elhinni, hogy énrám rámjött a szülés, és rátette a hasamra a fájásmérőt és így ránéztem, és "Nem hiszi el, hogy most én tényleg szülni fogok, hogy énrám rámjött a szülés? Hát most mit kellene tennem itt? Jajveszékelni?" És hát ugye a fájásmérő kimutatta, hogy mi újság van, és akkor hitte el, hogy én tényleg szülni fogok. És akkor rohamosan gyorsan zajlottak az események evvel kapcsolatba, mert az utolsó pillanatba értem, úgymond, be a kórházba, már akkor kétperces fájdalmakkal. Én nem akartam a császárt, semmi áron nem akartam. Az orvost annyiból meg kellett értsem, hogy ő azt mondta, hogy ha én kilenc hónapon keresztül kihordtam a gyermeket probléma nélkül és egészségesen, nem szeretné, hogy ha szülés közbe történne valami, mert az egyikünknek se lenne jó, se nekem, sem pedig a gyermekemnek. Így elfogadtam az ő álláspontját, hiszen mégiscsak ő az orvos, és altatásban császármetszéssel a világra hoztam a kisfiamat. Nem hittem a szememnek... (elérzékenyül, elsírja magát) Ez olyan érdekes, mer mintha ma történt volna... (sír) Bocs... 51 centi volt és négy kiló, és azt mondtam, hogy ez maga a csoda. És háromszor megkérdeztem, hogy ő az én gyermekem? És mondták, hogy nincs kivel összekeverni. Ő az egyedüli, a kórházba nem volt másik csecsemő. Azt mondtam, hogy ezt önmagamból nem néztem volna ki. De ez tényleg így volt. És, tudod, amikor az ember 13 év után is könnyet tud ezen ejteni és elő tud jönni az egész, ami megtörtént, akkor azt mondom, hogy, hogy ez a boldogság ez olyan, hogy ezért, még mindig azt mondom továbbra is, hogy ezért érdemes nőnek lenni, hogy ezt, ezt nem lehet összehasonlítani semmivel. Hogy egy életet adtam, amit viszont csak egy nő tud… megtenni. És akkor azt mondtam, mikor megláttam a kisfiamat, hogy én úgy érzem magam, mint aki egészséges ember, mint akinek semmiféle korlátai nincsenek. Boldog voltam, láttam, hogy egészséges, keze-lába, minden rendbe van, és azt mondtam, hogy "Istenem, visszakaptam a lábaimat!" Nem tudom ezt másképp fogalmazni. Tehát amit én elvesztettem, azt őbenne, úgymond, visszakaptam. És én a mai napig ezzel úgy vagyok, hogy büszke vagyok arra, hogy ő van nekem. Magamra is büszke vagyok annyiból, hogy, igen, az orvos szavai a fülembe csengnek, mikor azt mondta, hogy "Maga nagyon boldog lehet, mert sajnos vannak olyan nők, akik mindent megtennének, hogy legyen gyermekük, és nem tudják végigcsinálni, mert valami probléma van, de maga erősebb volt és végigcsinálta!" És maga az orvos nem nézte ki belőlem, be is vallotta, hogy én voltam az életébe az első, akinek mozgássérültségből kifolyólag problémája van, és ő bevallotta utólag, hogy ő jobban félt ettől ez egésztől, mint ahogy én ezt gondolom. És valahogy ez, szóval ez egy, ez egy nagyon, én azt mondom, hogy én bánom, hogy nincs még egy. (nevet)

I: Gondoltatok arra, hogy esetleg lenne még egy? Vagy...

R: Hát, én nagyon szerettem volna, (fia neve), mikor olyan két-három éves lehetett már, én a férjemnek mondtam, hogy legyen neki egy testvére, mégse egyedül nőjön föl, nagyon szerettem volna egy kislányt. Jó, mivel miköztünk van azért több mint tizenhárom év, meg az anyagi helyzetünk akkor még nagyon nehéz volt, hogy úgy mondom, tehát nagyon be kellett osztani a pénzt, hogy, hogy a rezsire is elég legyen, a élelemre, bármire, amire a családnak szüksége van, és nagyon fontos dolog. Azt mondta, hogy ő, az ő korában nem akarja ezt már vállalni, mer mire mind a kettő fölnő, ő már nagypapa lesz. Úgyhogy így, így maradt a (fia neve), úgymond egy szem gyermeknek a részemről. Hát neki meg így is, úgy is a kettő megvan ugye, mert már van egy lánya, de én azér’ úgy utólag bánom, hogy nem voltam erélyesebb, erősebb. Jó, az anyagi oldalát beláttam én is, hogy addig kell nyújtózkodni, ameddig a takaró ér, de nagyon sajnálom, hogy egy van.
(…)

I: Tehát hogy neked korábban nem volt annyira súlyos a, a mozgáskorlátozottságod, hogy, tehát hogy tudtál járni akkoriban?

R: Én tudtam járni, jó, hogy segédeszköz nélkül nem, tehát két bottal tudtam járni, és az orvosi papíromra rá van írva, hogy 50 méternél többre nem képes, mármint a terhelhetőség, tehát a két bottal. Hát abba, hogy tolókocsiba kerültem, én is annyiból ludas vagyok sajnos, hogy én három busszal meg gyalog (szám1) kerületből elmentem a (szám2) kerületbe dolgozni a családért, hogy a gyerekemnek, a férjemnek és nekem, tehát hogy, hogy ne vigyék el a lakást a fejünk fölül, ki tudjuk fizetni a fontos dolgokat, a pelenkára, az élelemre, mindenre meglegyen, és ez a gyermek, ez ne nélkülözzön. Hát ezt én csináltam hat évig, télen-nyáron, hóba-fagyba, és hát ez sajnos nem 50 méter volt. Vagy ha lerobbant a busz az (tér neve)-n és keresztül kellett menni következő megállóig, az bizony elég húzós volt. Én ezt végigcsináltam a családért. Tehát ezt, ezt...

I: Tehát hogy egy kereset nem volt elég, a férjednek a...?

R: A férjemnek ugye volt a nyugdíja, nekem volt a nyugdíjam, de hát a mai napig azt mondom, hogy ha nem lenne a munkahelyem, akkor bizony nagyon nehezen, mert a rezsi nagyon sok.

I: Aha. És akkor a, a férjed nem dolgozott, amikor te jártál oda messzire dolgozni?

R: Nem, nem, nem dolgozott, nem, nem. A férjem otthon volt, végül is ő maradt a két és fél éves fiammal úgymond itthon, én is alig vártam, hogy hazaérjek, ebbe az az egy rossz volt, mikor voltak olyanok, hogy túlórázni kellett, vagy karácsony előtt, húsvét előtt, ünnepek előtt reggel 6-tól este 10-ig. Nagyon kemény volt, mer amikor eljöttem itthonról, a gyerekem még aludt, mire hazaértem, akkor meg már aludt. Tehát két hétig csak alva láttam a gyerekemet és két hét után besokalltam és azt mondtam a főnökömnek, hogy engem nem érdekel, kirúghat, vagy bármi történhet, én a gyerekemet két hete alva látom. Én megyek haza.

I: És ez rendben volt?

R: Rendben volt, persze hogy rendben volt, az a cég az még...

I: Tehát nem rúgott ki, vagy, vagy...?

R: Nem, nem. Az a cég, az azér’ teljesen más volt, meg hát azér’ a világ is más volt, mer menjünk azér’ vissza tizenegy évvel ezelőttre...

I: Az még a 80-as, 90-es években volt, vagy...?

R: 90-es évekbe, mer most 13 éves a fiam, akkor volt 2 és fél éves, tehát olyan 11 évet menjünk vissza, akkor azér’ még jutalmak voltak, azér’ jobban ment, úgymond szerintem országos szinten is a dolog, és azér’ értékelték azt, hogy ha valaki ott volt, mert azt az időt, amíg, amíg én túlóráztam, azt ők nem fizették ki, csak föl volt írva, hogy most, mit tudom én, minden nap ott maradtam nem nyolc órát, mert ott nyolc órát dolgoztam, hanem 12-t mondjuk, és ezek ugye föl voltak írva, összesítve volt, ha el kellett mennem bárhova, fontos ügybe, elmehettem...

I: Akkor így összeadták, és akkor korábban elmehettél? Aha.

R: Igen, igen, vagy ha olyan probléma volt akár, mit tudom én, a gyerekkel, hogy beteg volt, ugye itthon kell maradni vele nyilván, akkor, akkor nem a szabadságom ment, hanem azt mondták, hogy "(interjúalany neve), hát neked van 10 napod pluszba, akkor maradjál otthon, amíg a gyermek meg nem gyógyul."

I: Értem. És ez mennyire, esetleg, köztetek, férjed és közötted, hogy ő maradt otthon a kisgyerekkel, (fia neve)-vel, hogy ez okozott valamilyen, nem tudom, ebből származtak esetleg konfliktusok, vagy...?

R: Hát, származtak konfliktusok, mert én úgy gondolom, hogy egy gyermeknek elsősorban az anyára van szüksége. Apára is szüksége van, de az anyához jobban kötődik még főleg abban a korban. Én szívem szerint maradtam volna otthon, és inkább ment volna a férjem dolgozni, de ő azt a munkát nem tudta volna elvállalni, amit én, mert őneki az egyik keze is sérült, tehát egy kézzel azt nem lehet, azt a munkát elvállalni, és sajnos a pénz, az, az volt a rohadt nagy úr, és a megélhetés, és választani kellett a kettő között, ami viszont nagyon nehéz volt. De ez volt a helyes döntés, hogy, hogy a gyermekem se nélkülözzön, és ne kelljen azt mondani, hogy "Kisfiam, nem tudok venni egy szelet csokit, mer nincs."

I: És mikortól kellett eljárnod a gyermekedtől? Mondtad, hogy két és fél éves volt a (fia neve), akkor, akkor kezdtél el...dolgozni.

R: Akkor kezdtem el dolgozni. A mai napig dolgozok ugyan, de már nem azon a helyen, ahol, ahol akkor. Ott hat évet bírtam, és magamtól jöttem el, hogy, kész, felmondok és felmondási időt se dolgozok le és elegem van, mert akkorra már úgy tönkrement a lábam, hogy egyszerűen nem bírtam fölszállni a buszra.

I: Igen, végül is innen kezdtük el. És akkor utána egy műtét következett?

R: Nem, én utána elmentem az orvoshoz, utána elmentem még két orvoshoz, és amikor mind a három azt mondta, hogy, mert én nem úgy mentem be, hogy "Úristen, most én ezzel mennyit buszoztam!", hanem hogy nagyon fáj a lábam, nem tudok menni. És akkor az egyik orvos az (egészségügyi intézmény neve)-ben, a (utca neve)-ben közölte, hogy, azt mondja "Fiatalasszony, ne mondja, hogy ezen a lábon csak 50 métert ment, mer ez nem igaz. " Hát egy orvos előtt, aki tudja a dolgát, ezt nem lehet eltitkolni, vagy letagadni, hát persze hogy nem igaz, hát persze hogy buszoztam, hát ennek ez lett az ára, hogy annyira megerőltettem a lábam végül is, hogy mai napig ráállni rá tudok, tehát le tudok venni egy tányért, vagy, vagy, amit épen egy kézzel, mer eggyel kapaszkodnom kell, mer egyensúlyom nincs, de az hogy én most ezzel lépcsőzzek, vagy, vagy, pár lépést menjek, az már sajnos nem megy, de azér’ mondom, hogy ezt valamennyire magamnak is köszönhetem.