My personal story

R: Well… I can see the significance of being a woman looking back over the past 13 years, because my son is 13 years old and being a woman is a wonderful thing in itself. All my dream was from the time when I was a bit more mature, I phrase it like that because this is not connected to age, even though they say that a person at age 18 is an adult, but I think that this is nor certain because it is a person’s mind, their thinking that determines how mature somebody is, so all my dream was to have a child who is healthy, because I did not want an unhealthy child for sure… so if I had known in advance that my child would not be healthy, then I would not have kept it, because I was thinking that I did not want him or her to go through the same as I did, although I am an anti-abortion person, I have to add that, and I think a life should not be taken away from a child or the beginning of a life, the foetal life, because that is a life even at that time but if there are problems, then I actually agree with it. Now, because this was my dream, related to this, I had a problem as a young girl, with my period, I menstruated three times a month, I went to the doctor a lot, child gynaecologist and adult gynaecologist, they did not find the problem, they didn’t know the reasons why it was like that, then they experimented with many different kinds of medications, then finally they prescribed the weakest contraception, which they said would regulate a 28 day cycle; they had no other ideas. Due to this I feared that given that I want a baby, I would need to stop the medication and there is no guarantee that… my body should be cleaned of this medication, that I could conceive immediately after, or God forbid, the unwanted irregular menstruation comes back and then I won’t have the chance. So with this… not so much a fear but rather with a difficulty I began this project because I really wanted this and thank God, if I wanted anything, if I really wanted that, then I had to succeed. And I was very lucky indeed, I met my current husband… at my girlfriend’s place… it was a… birthday or name-day party, some kind of occasion and he was there, well, I did not take him seriously, actually not at all, because there is a big age difference between us… so I thought, OK, we are friends, and not more, but then this friendship, because it was friendship on my part for a while and I did not take it seriously, then time passed and still, somehow, I would say, the ice broke, and then I said “I don’t care if he is older; he has proven that he is a nice and considerate man” and the other thing is that he also has a health problem, so I thought there would not be anything to blame each other for… So then I decided to give it a chance and I was the one to come up to him and tell that I wanted to have a child and I asked him to answer if he wanted one because if not, then I would look for somebody who would. This might sound strange from a woman’s mouth, but since this was my dream, I wanted to realise this at all cost. Then he said that he needed a month to think it over since he already had a daughter from a previous marriage, but unfortunately his first wife had passed away, so he had more experience by that time in child rearing, so had a base and I didn’t. But then he made up his mind to have a child and not because I wanted it and I was lucky with (name son) so to say because in February I stopped taking the pills and on April 6th I went back to the doctor being in the 6th week of pregnancy. So this was a miracle indeed, I don’t know how, given the circumstances, which I have told you about… I was very very happy, and I went to see the doctor, I said I would do everything to have a healthy child and I told him to be honest and tell me if there were complications but I asked him not to jump to conclusions when he sees me and he sees my problems and perhaps he wants to discourage me from giving birth, because I said if the doctor talked like that, then it’s not that I didn’t believe him but I would go and ask three or four doctors and if three or four doctors would tell me the same then they indeed would be telling that because there were problems and not because they, seeing my condition, want to dissuade me from giving birth. So I was very happy. (…) It was wonderful, what I’m saying is that if somebody has not given birth, then they don’t know what I’m talking about, or not only the birth but those nine months. So I’m telling you, that’s what I’m saying till this very day, that being pregnant is the best thing on earth and this is the real difference between men and women since the beginning of the world, this has been like that and will be like that, that only the woman can give birth and no science or medical intervention, nor anybody should try to change this, because this… this is why it’s worth being a woman, because men will never know what I’m talking about but they don’t even have to know (…) And then everything happened so quickly, and I got to the hospital in the last minute, so to say, with pains in every two minutes. I did not want to have a caesarean, not at any cost. I have to understand the doctor to some extent though because he told me that now that I was at the end of the nine month period without a problem and the baby being healthy, then he would not like to have a problem during birth because that would not be good either for the child or for me. So I accepted what he said, since he is the doctor after all, and with a caesarean and given a general anaesthetic I gave birth to my little boy. I could not believe my eyes. (starts to cry) This is so interesting as it seems as if it had happened today… (cries) Sorry… He was 51 centimetres and four kilograms and I said to myself, “this is a miracle.” And I kept asking “Is he my child?” I was told there were no other babies to mix him up with as he was the only baby in the hospital. I said to myself I had not expected this much from myself. But it was indeed like that. And you know when one can cry over this after 13 years and can relive the whole thing that happened… then I’m telling you that this happiness is such that, I’m still saying this, that for this, it is worth being a woman, that you cannot compare this to anything. The fact that I have given birth, which only a woman can… do. And then I said to myself, when I saw my little boy, that I felt like a healthy person, a person who has no limits. I was happy, I could see that he was healthy, he had his arms and legs, everything was all right, and then I said “My God, I got my legs back!” I cannot put it in other words. So what I had lost, somehow I got back in him. And until today I feel proud to have him. I am proud of myself too because the doctor’s words come back to me when he said “You should be very happy because there are women who would do anything to have a child but they cannot make it because there are some problems but you were stronger and you made it.” And the doctor himself did not believe that I could make it, he admitted that I was the first patient in his life to have a problem due to being handicapped and he admitted later that he was more afraid of this whole thing that I could imagine. And somehow this, this is a… a very… I’m telling you, I’m sorry we do not have another one. (laughs)

I: Did you consider having another child?

R: Well, I really wanted to have one more. When (name son) was about two or three years old, I was telling my husband that (name son) should have a brother or sister, he should not be an only child; I really wanted to have a little girl. OK, since there was a big age difference between him and me, more than 13 years, and also our financial situation was very bad at the time, so we really had to calculate what we spent the money on, so that we could make ends meet, and pay all the bills, have enough food and anything that the family may need and is important. My husband said that at his age he did not want to take on this responsibility because by the time both had grown up, he would be a grandfather. So we have (name son) as an only child for me. My husband has two children as he has a daughter too, but in retrospect I feel sorry that I didn’t stand my ground stronger. OK, the financial aspect I admitted, the fact you have to cut your coat according to your cloth, but I am very sorry to have only one child.
(…)

R: I could walk, all right, not without an aid, so with two sticks and my medical paper said that I could not walk more than 50 metres, that is, my legs could not take more than that with two sticks. So I am partially responsible to end up in a wheelchair because I took 3 buses and I also walked to get from district (numer1) to district (number 2) to get to my workplace so that I could provide for the family, for my kid, my husband and myself, so that our apartment would not be taken away from us, so that we could pay the important things such as diapers, food, and we would have everything and that this child would not miss anything. I did this for six year, all year round, in snow and ice, and of course it was not 50 metres I walked. If the bus broke down on (name square), then I had to walk to the next stop, and this was quite hard. I did this for the family. So I did this…

I: And one salary was not enough, I mean your husband’s…

R: My husband had his pension and I had pension but till today I say that if I did not have a job, then we would have a very difficult life because the utilities are very high.

I: I see. So then your husband did not work, while you went to work far away?

R: No, he didn’t, no. My husband stayed at home and he stayed with my two and a half year old son and I couldn’t wait either to get home, and the only bad thing was that sometimes we had to stay in longer, like before Christmas or Easter, before big holidays, from 6 in the morning till 10 in the evening. This was really hard because when I left home, my son was still sleeping and by the time I got home, he was already sleeping. So for two weeks I only saw my son sleeping and then I had enough and told my boss that I didn’t care, I could be fired, I don’t mind, I had seen my child only sleeping for two weeks and I was going home.

I: And was that OK?

R: Yes, it was, of course it was, that company…

I: They didn’t fire you, right?

R: No, they didn’t. That company was totally different because the whole world was different at the time, eleven years ago.
(…)

I: I see. And was this a source of conflict between you and your husband that it was him who stayed at home with your child, (name son)?

R: Well, yes, there were conflicts because I think that a child needs their mother first of all. He or she needs a father too but they are more attached to their mother especially at that age. I would really have liked to stay at home and rather wanted my husband to go to work but he could not have done that job which I was doing because he has problem with one of his hands as well and it was impossible to do that work with one good hand only, and unfortunately money decided, and the fact the we needed the money to make ends meet and we had to choose, which was very difficult. But this was the right decision because in this way my child did not miss anything and I never had to tell him “My son, I cannot buy you that piece of chocolate because we don’t have the money.”

I: When did you start working? Was it when your son was two and a half years old?

R: Yes, that’s when I started.

I: Oké. Hát akkor beszéljünk arról a, ami, amikor így...

R: Hát, ami, ami, aminek úgy, hogy mondjam, most, most látom jelentőségét tizenhárom év távlatából, mert tizenhárom éves a kisfiam, hát az, hogy nő vagyok, az egy önmagába egy csodálatos dolog. Tehát nekem minden álmom az volt, azér, mikor úgy beért a fejem lágya, így fogalmazok, mert ez nem egy korhoz kötött dolog, mert bár azt mondják, hogy egy tizennyolcéves ember az felnőtt, de én erre azt mondom, hogy ez nem biztos, mert az agya dönti el, hogy a gondolkodása, hogy ő most felnőtté vált, vagy nem, és nekem mindig az volt az álmom, hogy legyen egy gyermekem, aki egészséges, tehát beteg gyereket semmiképpen sem… tehát hogy ha előre tudni, hogy a gyerek éppen a magzati korában, vagy kicsit később kiderül, hogy nem lesz egészséges, akkor nem tartottam volna meg, mert azt mondom, hogy nem, nem akarom, hogy ugyanazt átélje, amit én, holott én egy abortuszellenes vagyok, ezt hozzá kell tegyem, és azt mondom, hogy nem szabad egy gyermeket, az életét elvenni, vagy a, a kiinduló életet, vagy a magzati életet, mer’ az már akkor is egy élet, de abban az esetben, amikor igenis probléma lenne, akkor, akkor ezzel egyetértek. És, hát nekem mivel ez volt a vágyam, aztán ebből kifolyólag annyiból voltak problémáim, hogy lánykoromban nekem menzesszel voltak problémák, egy hónapba háromszor jött meg, nagyon sokat jártam orvoshoz is, úgymond gyereknőgyógyászhoz is, felnőtt-nőgyógyászhoz is, problémát nem találták, nem tudták az okot, hogy miért, aztán nagyon sok fajta gyógyszerrel kísérleteztek, aztán a végül is a leggyengébb fogamzásgátlót fölírták, hogy az majd beállítja a 28 napos ciklust, nem tudnak mást kitalálni. Hát ebből kifolyólag voltak olyan félelmeim, hogy jó, hát én gyermeket szeretnék, na de hát ahhoz ugye a gyógyszert abba kell hagyni, na most semmi garancia nincsen arra, hogy én abbahagyom a gyógyszert, annak ki kell ürülni ugye a szervezetből, hogy én utána rögtön teherbe tudok esni, vagy Isten ne adja, hát megint jön a nem várt menzesz, ugye, és akkor nem lesz rá lehetőség. Tehát azér’ ezzel a… nem is félelemmel, hanem ezzel a problémával úgy nekiindultam a dolognak, hogy de én annyira szeretném, és hál' Istennek, ha én bármit akartam, ha nagyon akartam, annak össze kellett jönnie. És nagyon nagy szerencsém volt, megismertem a jelenlegi férjemet… barátnőmnél egy, egy… nem tudom már, hogy névnap vagy születésnap, valami alkalom folytán, ő is ott volt, hát én őt nem is vettem komolyan akkor, sőt egyáltalán nem, mer’ azér’ van köztünk korkülönbség elég szépen… úgyhogy, jó, havernak jó, és tovább nem, de aztán ez a barátság ez úgy mindig, részemről egy darabig barátság maradt, és én nem vettem komolyan, aztán telt-múlt az idő, és valahogy mégis, úgy mondom, megtört a jég, hogy azt mondtam, hogy nem érdekel, hogy most ő idősebb, hát, ő bebizonyította, hogy ő milyen, ő egy szeretetre méltó, egy, egy odafigyelő ember, és a másik az, hogy őneki is van valamilyen egészségügyi problémája, és úgy voltam vele, hogy nem lesz mit egymás szemére hányni. És ezért eldöntöttem, hogy jó, hát próbáljuk meg, és hát én voltam az az egyén, aki odaállt elé, hogy de én szeretnék egy gyermeket, és mondd meg, hogy te akarod, vagy nem, mert ha nem, akkor én keresek erre olyat, aki szeretné. Ez lehet, hogy furcsán hangzik egy nő szájából, de nekem mivel ez volt az álmom, ezért én ezt minden áron véghez akartam vinni. Ő akkor azt mondta, hogy gondolkodik rajta egy hónapot, mert ugye őneki az előző házasságából már van egy lánya, de neki sajnos az első felesége meghalt, tehát végül is ő már ezzel a téren, gyereknevelés téren tapasztaltabb volt, tehát már volt egy kiindulópont, ami nekem nem. De aztán ő is úgy elhatározta magát, hogy jó, hát akkor nem azér, mert én szeretném, hát akkor legyen egy gyermekünk, és hát szerencsém volt (fia neve)-vel, hogy így mondjam, mert februárban abbahagytam a gyógyszer szedését és április 6-án meg már úgy mentem vissza, hogy hathetes terhes voltam. Szóval, ez maga a csoda, én azt mondom, ilyen feltételek mellett, amin, amit ugye elmeséltem, én nagyon-nagyon boldog voltam, én mentem az orvoshoz, én azt mondtam, hogy én mindent elkövetek, hogy az a gyerek egészséges maradjon, nagyon kérem arra, hogy ő legyen őszinte, ne titkolja azt se el, ha baj van, de ne abból induljon ki, hogy engem lát, és látja a problémáimat, és akkor esetleg lebeszél a szülésről, mer’ azt mondtam akkor, hogy ha ilyet az orvos kiejt a száján, akkor nem arról van, szól a dolog, hogy nem hiszek ennek, neki amit mond, hanem elmegyek három-négy orvoshoz is, hogyha három-négy ugyanezt mondja, akkor tényleg azér’ mondja, mer probléma van, és nem azér’ mer az állapotomból kifolyólag le akar beszélni a dologról. Hát én nagyon boldog voltam. Én úgy, úgy, hogy mondjam, kicsit úgy… nem féltem az egésztől, hanem olyan kis ravaszdi módon úgy voltam vele, hogy nem fogom én szétkürtölni a világnak, hogy mi van, majd amikor kezd látszani a dolog, majd akkor a szüleim elé odaállok és elmondom, hogy milyen boldogság elé nézek. Hát és voltam négyhónapos terhes, soha nem fogom elfelejteni, nem volt semmi problémám a terhesség alatt, mentem apukámhoz haza. Mivel egy vékony alkatú vagyok, én úgy gondoltam, hogy amit én látok, azt más is észreveszi, főleg olyan, aki engem nem lát mondjuk napi szinten, nem találkozunk. Anyu, ő már ő érdeklődött, hogy olyan furcsa vagyok, olyan más vagyok, én úgy mosolyogtam, úgy nem tettem semmiféle megjegyzést, apukámmal is úgy beszélgetek és úgy spontán kijött belőlem, hogy "Apu, nem veszel észre valamit?" "Nem, kislányom, mit kellene észrevennem?" És akkor mondtam neki, hogy "Apu, mondom, kisbabám lesz." És hát apu megszólalni nem tudott. Hát aztán utólag kiderült, hogy amikor én még ott voltam, akkor ő csak azt mondta, hogy "Lány, hát tudod te, hogy mit vállalsz? Átgondoltad te ezt?" Mondom, "Igen, tudom." Aztán utólag volt egy barátja, aki végül is nem messze lakott tőlünk, körülbelül öt házzal, szaladt oda a (férfi név)-hez, úgy hívták az illetőt. Aputól jóval fiatalabb volt, hogy "Képzeld el, (férfi név), mi történt! Hát, hát ez a lány, hát gyereket akar szülni, hát egyáltalán tisztában van ez ő, vele, hogy ő mit vállalt? Meg nem csak az, hogy megszülni, hát azt fel is kell nevelni, hát egy csomó nehézségek elé néz, hát az ő állapotába ezt..." Szóval az apukám nem nézte ezt ki belőlem, hogy ez nekem sikerül, de tudta, ismert ugye, hogy engem erről lebeszélni nem fog, mert, mert csak annak sikerült volna, hogy ha tényleg bebizonyosodik, hogy a gyermek nem egészséges, különben nem. Hát aztán utána nekem ezt a témát úgy nem feszegette, úgy rájött, hogy értelmetlen lenne ezt, tehát meg már abba a korba eleve, de most ő, mit tudom én, kéthónapos terhesen megtudja, hogy nekem baba lesz, akkor sem hagyom magam befolyásolni, hogy én elvetessem, mert ő mondta. Valahol azér’ mindig egy önfejű voltam e téren, és nem hagytam befolyásolni magam. Én rendszeresen jártam az orvoshoz úgy, ahogy mások, havi egy alkalommal. Nagyon boldog voltam, nagyon sokat híztam: 33 kiló hát egy gyerekkel, az valami rettenet. Azt mondtam, hogy enyém a világ és, és tényleg vártam, hogy teljenek a napok és kíváncsi voltam, hogy ki is az a marslakócska, aki a hasamba van, vagy most bárminek is fogalmazom, mert én már mondtam neki mindent, mert minden ultrahangon úgy volt, hogy nem tudtuk a nemét. Tehát mindig a fenekét mutatta és nem lehetett megállapítani, hogy fiú, vagy lány, és már zsákbababának hívtam, meg beszélgettem hozzá terhesség alatt. Csodálatos dolog volt, én azt mondom, hogy aki nem szült, az nem tudja, hogy miről beszélek, vagy egyáltalán, nem csak maga a szülés, hanem az a kilenc hónap. Tehát én, én azt mondtam, én a mai napig azt mondom, hogy terhesnek a legjobb lenni a világon, és ez az a különbség, ami a nő és a férfi között, amióta világ a világ, ez mindig meg is lesz, hogy erre a dologra csak a nő képes, és ezen ne is akarjon semmiféle tudomány, vagy semmiféle orvosi beavatkozásokkal változtatni bárki is, mert ez, ezért érdemes, úgy gondolom, nőnek lenni, mert ezt a dolgot a férfiak soha nem fogják megtudni, hogy én miről beszélek, de nem is kell, hogy tudják. Hát letelt a kilenc hónap. Én az utolsó pillanatig azt mondtam, hogy én nem fekszek be azér’ a kórházba, mert én most szülni fogok. Majd ha ott lesz az idő és érzem, hogy valami van, akkor úgyis megyek és, és úgyis megtörténik, aminek meg kell történnie, az a gyerek, az meg fog születni. Na most ez egy érdekes szituáció, mert a kisfiammal december 31-re voltam kiírva. December 29-én be kellett mennem az orvoshoz egy ultrahang vizsgálatra. Ő már hetekkel előtte halogatta, hogy ő majd megvizsgál, és aztán érdekes mód visszavittem az ultrahangos papírt és mondta, hogy hát jó, akkor ő megvizsgál. Gondoltam magamba, hogy na, ebből szülés lesz, mert azért a barátnőim, az ismerősök körébe, akit már így utolsó napokba megvizsgáltak, ott igencsak beindult a szülés. Hát ez másnap hajnalba be is következett, hogy nekem menni kellett szülni, én nagy boldogan mentem. Kétperces fájásokkal be is értem a kórházba. Férjem kérdezte tőlem, hogy "Nagyon fáj?" "Á, nem, nem fáj ez, nem fáj." (nevetés) Közbe nagyon fájt, de hát az embernek tűrni kell, én nem az a típus voltam, aki elkezdett jajgatni, meg jajveszékelni, meg "Úristen, most mi lesz?" És olyan jót nevettem, mert a betegfelvételin, mikor beértünk, a nővérke nem akarta elhinni, hogy énrám rámjött a szülés, és rátette a hasamra a fájásmérőt és így ránéztem, és "Nem hiszi el, hogy most én tényleg szülni fogok, hogy énrám rámjött a szülés? Hát most mit kellene tennem itt? Jajveszékelni?" És hát ugye a fájásmérő kimutatta, hogy mi újság van, és akkor hitte el, hogy én tényleg szülni fogok. És akkor rohamosan gyorsan zajlottak az események evvel kapcsolatba, mert az utolsó pillanatba értem, úgymond, be a kórházba, már akkor kétperces fájdalmakkal. Én nem akartam a császárt, semmi áron nem akartam. Az orvost annyiból meg kellett értsem, hogy ő azt mondta, hogy ha én kilenc hónapon keresztül kihordtam a gyermeket probléma nélkül és egészségesen, nem szeretné, hogy ha szülés közbe történne valami, mert az egyikünknek se lenne jó, se nekem, sem pedig a gyermekemnek. Így elfogadtam az ő álláspontját, hiszen mégiscsak ő az orvos, és altatásban császármetszéssel a világra hoztam a kisfiamat. Nem hittem a szememnek... (elérzékenyül, elsírja magát) Ez olyan érdekes, mer mintha ma történt volna... (sír) Bocs... 51 centi volt és négy kiló, és azt mondtam, hogy ez maga a csoda. És háromszor megkérdeztem, hogy ő az én gyermekem? És mondták, hogy nincs kivel összekeverni. Ő az egyedüli, a kórházba nem volt másik csecsemő. Azt mondtam, hogy ezt önmagamból nem néztem volna ki. De ez tényleg így volt. És, tudod, amikor az ember 13 év után is könnyet tud ezen ejteni és elő tud jönni az egész, ami megtörtént, akkor azt mondom, hogy, hogy ez a boldogság ez olyan, hogy ezért, még mindig azt mondom továbbra is, hogy ezért érdemes nőnek lenni, hogy ezt, ezt nem lehet összehasonlítani semmivel. Hogy egy életet adtam, amit viszont csak egy nő tud… megtenni. És akkor azt mondtam, mikor megláttam a kisfiamat, hogy én úgy érzem magam, mint aki egészséges ember, mint akinek semmiféle korlátai nincsenek. Boldog voltam, láttam, hogy egészséges, keze-lába, minden rendbe van, és azt mondtam, hogy "Istenem, visszakaptam a lábaimat!" Nem tudom ezt másképp fogalmazni. Tehát amit én elvesztettem, azt őbenne, úgymond, visszakaptam. És én a mai napig ezzel úgy vagyok, hogy büszke vagyok arra, hogy ő van nekem. Magamra is büszke vagyok annyiból, hogy, igen, az orvos szavai a fülembe csengnek, mikor azt mondta, hogy "Maga nagyon boldog lehet, mert sajnos vannak olyan nők, akik mindent megtennének, hogy legyen gyermekük, és nem tudják végigcsinálni, mert valami probléma van, de maga erősebb volt és végigcsinálta!" És maga az orvos nem nézte ki belőlem, be is vallotta, hogy én voltam az életébe az első, akinek mozgássérültségből kifolyólag problémája van, és ő bevallotta utólag, hogy ő jobban félt ettől ez egésztől, mint ahogy én ezt gondolom. És valahogy ez, szóval ez egy, ez egy nagyon, én azt mondom, hogy én bánom, hogy nincs még egy. (nevet)

I: Gondoltatok arra, hogy esetleg lenne még egy? Vagy...

R: Hát, én nagyon szerettem volna, (fia neve), mikor olyan két-három éves lehetett már, én a férjemnek mondtam, hogy legyen neki egy testvére, mégse egyedül nőjön föl, nagyon szerettem volna egy kislányt. Jó, mivel miköztünk van azért több mint tizenhárom év, meg az anyagi helyzetünk akkor még nagyon nehéz volt, hogy úgy mondom, tehát nagyon be kellett osztani a pénzt, hogy, hogy a rezsire is elég legyen, a élelemre, bármire, amire a családnak szüksége van, és nagyon fontos dolog. Azt mondta, hogy ő, az ő korában nem akarja ezt már vállalni, mer mire mind a kettő fölnő, ő már nagypapa lesz. Úgyhogy így, így maradt a (fia neve), úgymond egy szem gyermeknek a részemről. Hát neki meg így is, úgy is a kettő megvan ugye, mert már van egy lánya, de én azér’ úgy utólag bánom, hogy nem voltam erélyesebb, erősebb. Jó, az anyagi oldalát beláttam én is, hogy addig kell nyújtózkodni, ameddig a takaró ér, de nagyon sajnálom, hogy egy van.
(…)

I: Tehát hogy neked korábban nem volt annyira súlyos a, a mozgáskorlátozottságod, hogy, tehát hogy tudtál járni akkoriban?

R: Én tudtam járni, jó, hogy segédeszköz nélkül nem, tehát két bottal tudtam járni, és az orvosi papíromra rá van írva, hogy 50 méternél többre nem képes, mármint a terhelhetőség, tehát a két bottal. Hát abba, hogy tolókocsiba kerültem, én is annyiból ludas vagyok sajnos, hogy én három busszal meg gyalog (szám1) kerületből elmentem a (szám2) kerületbe dolgozni a családért, hogy a gyerekemnek, a férjemnek és nekem, tehát hogy, hogy ne vigyék el a lakást a fejünk fölül, ki tudjuk fizetni a fontos dolgokat, a pelenkára, az élelemre, mindenre meglegyen, és ez a gyermek, ez ne nélkülözzön. Hát ezt én csináltam hat évig, télen-nyáron, hóba-fagyba, és hát ez sajnos nem 50 méter volt. Vagy ha lerobbant a busz az (tér neve)-n és keresztül kellett menni következő megállóig, az bizony elég húzós volt. Én ezt végigcsináltam a családért. Tehát ezt, ezt...

I: Tehát hogy egy kereset nem volt elég, a férjednek a...?

R: A férjemnek ugye volt a nyugdíja, nekem volt a nyugdíjam, de hát a mai napig azt mondom, hogy ha nem lenne a munkahelyem, akkor bizony nagyon nehezen, mert a rezsi nagyon sok.

I: Aha. És akkor a, a férjed nem dolgozott, amikor te jártál oda messzire dolgozni?

R: Nem, nem, nem dolgozott, nem, nem. A férjem otthon volt, végül is ő maradt a két és fél éves fiammal úgymond itthon, én is alig vártam, hogy hazaérjek, ebbe az az egy rossz volt, mikor voltak olyanok, hogy túlórázni kellett, vagy karácsony előtt, húsvét előtt, ünnepek előtt reggel 6-tól este 10-ig. Nagyon kemény volt, mer amikor eljöttem itthonról, a gyerekem még aludt, mire hazaértem, akkor meg már aludt. Tehát két hétig csak alva láttam a gyerekemet és két hét után besokalltam és azt mondtam a főnökömnek, hogy engem nem érdekel, kirúghat, vagy bármi történhet, én a gyerekemet két hete alva látom. Én megyek haza.

I: És ez rendben volt?

R: Rendben volt, persze hogy rendben volt, az a cég az még...

I: Tehát nem rúgott ki, vagy, vagy...?

R: Nem, nem. Az a cég, az azér’ teljesen más volt, meg hát azér’ a világ is más volt, mer menjünk azér’ vissza tizenegy évvel ezelőttre...

I: Az még a 80-as, 90-es években volt, vagy...?

R: 90-es évekbe, mer most 13 éves a fiam, akkor volt 2 és fél éves, tehát olyan 11 évet menjünk vissza, akkor azér’ még jutalmak voltak, azér’ jobban ment, úgymond szerintem országos szinten is a dolog, és azér’ értékelték azt, hogy ha valaki ott volt, mert azt az időt, amíg, amíg én túlóráztam, azt ők nem fizették ki, csak föl volt írva, hogy most, mit tudom én, minden nap ott maradtam nem nyolc órát, mert ott nyolc órát dolgoztam, hanem 12-t mondjuk, és ezek ugye föl voltak írva, összesítve volt, ha el kellett mennem bárhova, fontos ügybe, elmehettem...

I: Akkor így összeadták, és akkor korábban elmehettél? Aha.

R: Igen, igen, vagy ha olyan probléma volt akár, mit tudom én, a gyerekkel, hogy beteg volt, ugye itthon kell maradni vele nyilván, akkor, akkor nem a szabadságom ment, hanem azt mondták, hogy "(interjúalany neve), hát neked van 10 napod pluszba, akkor maradjál otthon, amíg a gyermek meg nem gyógyul."

I: Értem. És ez mennyire, esetleg, köztetek, férjed és közötted, hogy ő maradt otthon a kisgyerekkel, (fia neve)-vel, hogy ez okozott valamilyen, nem tudom, ebből származtak esetleg konfliktusok, vagy...?

R: Hát, származtak konfliktusok, mert én úgy gondolom, hogy egy gyermeknek elsősorban az anyára van szüksége. Apára is szüksége van, de az anyához jobban kötődik még főleg abban a korban. Én szívem szerint maradtam volna otthon, és inkább ment volna a férjem dolgozni, de ő azt a munkát nem tudta volna elvállalni, amit én, mert őneki az egyik keze is sérült, tehát egy kézzel azt nem lehet, azt a munkát elvállalni, és sajnos a pénz, az, az volt a rohadt nagy úr, és a megélhetés, és választani kellett a kettő között, ami viszont nagyon nehéz volt. De ez volt a helyes döntés, hogy, hogy a gyermekem se nélkülözzön, és ne kelljen azt mondani, hogy "Kisfiam, nem tudok venni egy szelet csokit, mer nincs."

I: És mikortól kellett eljárnod a gyermekedtől? Mondtad, hogy két és fél éves volt a (fia neve), akkor, akkor kezdtél el...dolgozni.

R: Akkor kezdtem el dolgozni. A mai napig dolgozok ugyan, de már nem azon a helyen, ahol, ahol akkor. Ott hat évet bírtam, és magamtól jöttem el, hogy, kész, felmondok és felmondási időt se dolgozok le és elegem van, mert akkorra már úgy tönkrement a lábam, hogy egyszerűen nem bírtam fölszállni a buszra.

I: Igen, végül is innen kezdtük el. És akkor utána egy műtét következett?

R: Nem, én utána elmentem az orvoshoz, utána elmentem még két orvoshoz, és amikor mind a három azt mondta, hogy, mert én nem úgy mentem be, hogy "Úristen, most én ezzel mennyit buszoztam!", hanem hogy nagyon fáj a lábam, nem tudok menni. És akkor az egyik orvos az (egészségügyi intézmény neve)-ben, a (utca neve)-ben közölte, hogy, azt mondja "Fiatalasszony, ne mondja, hogy ezen a lábon csak 50 métert ment, mer ez nem igaz. " Hát egy orvos előtt, aki tudja a dolgát, ezt nem lehet eltitkolni, vagy letagadni, hát persze hogy nem igaz, hát persze hogy buszoztam, hát ennek ez lett az ára, hogy annyira megerőltettem a lábam végül is, hogy mai napig ráállni rá tudok, tehát le tudok venni egy tányért, vagy, vagy, amit épen egy kézzel, mer eggyel kapaszkodnom kell, mer egyensúlyom nincs, de az hogy én most ezzel lépcsőzzek, vagy, vagy, pár lépést menjek, az már sajnos nem megy, de azér’ mondom, hogy ezt valamennyire magamnak is köszönhetem.